Az egyén közösségben tud hatékonyan túlélni. Egy közösségnek soha nincs egységes akarata. Ha minden kérdésben tisztán többségi alapon hoznánk döntéseket, az törvényszerűen államcsődhöz, polgárháborúhoz vezetne.  A nép nem tud uralkodni magán, vezetőkre van szüksége. 

A forradalomnak nincs romantikája.

Az uralkodó réteg és az alattvalók viszonya bonyolult. Egyszerre egymás szövetségesei és egymás ellenérdekeltjei.  A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az alattvalók mindig túlerőben vannak, és bármikor meg tudnak dönteni bármilyen hatalmat. A hatalom a túlerőt az alábbi eszközökkel semlegesíti:

- megfélemlítés (erőszakszervezetek, törvénykezés),

- szellemi megalapozása az uralkodásnak (vallások és ideológiák),

- gyűlöletkeltés, megosztás (vallási, etnikai, politikai, vagyoni alapon), 

- az alattvalók lekenyerezése, javak visszaáramoltatása, érzékeik tompítása (cirkusz, sörvirsli, tömegmédia).

Időnként azért szükség van az alattvalók erejére. Ha új szereplőgárda szeretne hatomra jutni, és szándékát nem tudja saját erejéből megvalósítani, jöhet a nép. Ezeket a manővereket szoktuk volt romantikusan, forradalomnak nevezni.

S a nép, az istenadta.

Oly nehéz tájékozódni. Hisz, az uralkodó rétegeknek függetlenül attól, hogy becsületesek, vagy becstelenek, ugyanazok az eszközök állnak rendelkezésükre. Az emberek érdekeit szem előtt tartó hatalmi garnitúráknak ugyanúgy használniuk kell az erőszakformációkat, titkosszolgálatokat, ideologizálást, tömegmédiát, mint egy cinikus önérdekvezérelt társaságnak. A népharag sem garancia, az alattvalók kepések megdönteni a számukra hasznos hatalmat, de a haszontalant is. Akkor, mégis mit kezdjen a nép szegény fia magával és egyetlen életével? Az adhat támpontot, ha az ember elkezd azon gondolkodni, mi a jó neki. Mi a jó neki valójában. Azért fontos ezt tisztázni, mert az uralkodók és az alattvalók bonyolultan leírható egymásra kölcsönösen ható, egymást egyszerre vonzó és taszító, ezer áttételen átmenő viszonyában, az alattvalók véleménye csak akkor érvényesül, ha bizonyos társadalmi kérdések mellet megjelenik egy kritikus tömeg. Mint egy vitorláson, ha a legénység a hajó jobb oldalán csoportosul, a hajó elfordul jobbra, és a kapitány hiába kormányoz ellen, a hajó nem, vagy csak nagyon nehezen fordul a másik irányba. Ezekkel a súlyponthelyezésekkel az alattvalók kijelölhetik a határokat és haladási irányokat. Csak mielőtt odaállunk valahová, tisztázni kell magunkban, mi a jó nekünk. Mi a jó nekünk valójában. A legtöbb, amit egy alattvaló tehet a saját és országa érdekében, hogy rendszeresen gondolkodik, véleményt alkot. Különben csak görgünk össze-vissza, mint ásványvizes palack az autó csomagtartójában.

Kiválasztottak.

Adja magát a gondolat, hogy parlamentáris demokráciákban a választás a legfontosabb határkijelölési esemény. Pedig a választásoknak a legitimáló szerepe a fajsúlyosabb. Önmagában a választásoknak több köze van a középkori koronázásokhoz, mint a népuralomhoz. Mi úgy érezzük, a választások lezárultával befejeződik az akaratérvényesítésünk, pedig, csak akkor kezdődik igazán. Azt kell tudatosítani, hogy a sokévenként ismétlődő választásoknál fontosabbak a folyamatos (!) csomósodások egyes közügyek körül, a változó mintákat öltő társadalmi koalíciók. Az uralkodó réteget a kormánypárt és az ellenzék együttesen alkotja. Mi többiek vagyunk az alattvalók, és nézeteinktől függetlenül, egy oldalon állunk. Pont ezért, a másik oldalon álló uralkodó réteg, megpróbál minden kérdést, megosztóan megfogalmazni. Pedig a közügyek többségének megítélésénél a politikai, vallási, nemzetiségi hovatartozás teljesen mellékes. Ha képesek vagyunk egy konkrét ügy mellett kritikus tömeggel felsorakozni, már ki is jelöltünk egy határpontot. A sok pontból, idővel kirajzolódnak a határvonalak.

A nép nem uralkodhat önmagán, de az uralkodó réteget önuralomra kell tudnia kényszeríteni. Csak így alakulhat ki az az egyensúly/szimmetria, ami elsősorban nekünk, alattvalóknak érdekünk. Hovatartozás nélkül. Mert bár övék a hatalom, az ország, a miénk!