Egyet jobbra, egyet balra.

Az egyén közösségben tud hatékonyan túlélni. Egy közösségnek soha nincs egységes akarata. Ha minden kérdésben tisztán többségi alapon hoznánk döntéseket, az törvényszerűen államcsődhöz, polgárháborúhoz vezetne.  A nép nem tud uralkodni magán, vezetőkre van szüksége. 

A forradalomnak nincs romantikája.

Az uralkodó réteg és az alattvalók viszonya bonyolult. Egyszerre egymás szövetségesei és egymás ellenérdekeltjei.  A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az alattvalók mindig túlerőben vannak, és bármikor meg tudnak dönteni bármilyen hatalmat. A hatalom a túlerőt az alábbi eszközökkel semlegesíti:

- megfélemlítés (erőszakszervezetek, törvénykezés),

- szellemi megalapozása az uralkodásnak (vallások és ideológiák),

- gyűlöletkeltés, megosztás (vallási, etnikai, politikai, vagyoni alapon), 

- az alattvalók lekenyerezése, javak visszaáramoltatása, érzékeik tompítása (cirkusz, sörvirsli, tömegmédia).

Időnként azért szükség van az alattvalók erejére. Ha új szereplőgárda szeretne hatomra jutni, és szándékát nem tudja saját erejéből megvalósítani, jöhet a nép. Ezeket a manővereket szoktuk volt romantikusan, forradalomnak nevezni.

S a nép, az istenadta.

Oly nehéz tájékozódni. Hisz, az uralkodó rétegeknek függetlenül attól, hogy becsületesek, vagy becstelenek, ugyanazok az eszközök állnak rendelkezésükre. Az emberek érdekeit szem előtt tartó hatalmi garnitúráknak ugyanúgy használniuk kell az erőszakformációkat, titkosszolgálatokat, ideologizálást, tömegmédiát, mint egy cinikus önérdekvezérelt társaságnak. A népharag sem garancia, az alattvalók kepések megdönteni a számukra hasznos hatalmat, de a haszontalant is. Akkor, mégis mit kezdjen a nép szegény fia magával és egyetlen életével? Az adhat támpontot, ha az ember elkezd azon gondolkodni, mi a jó neki. Mi a jó neki valójában. Azért fontos ezt tisztázni, mert az uralkodók és az alattvalók bonyolultan leírható egymásra kölcsönösen ható, egymást egyszerre vonzó és taszító, ezer áttételen átmenő viszonyában, az alattvalók véleménye csak akkor érvényesül, ha bizonyos társadalmi kérdések mellet megjelenik egy kritikus tömeg. Mint egy vitorláson, ha a legénység a hajó jobb oldalán csoportosul, a hajó elfordul jobbra, és a kapitány hiába kormányoz ellen, a hajó nem, vagy csak nagyon nehezen fordul a másik irányba. Ezekkel a súlyponthelyezésekkel az alattvalók kijelölhetik a határokat és haladási irányokat. Csak mielőtt odaállunk valahová, tisztázni kell magunkban, mi a jó nekünk. Mi a jó nekünk valójában. A legtöbb, amit egy alattvaló tehet a saját és országa érdekében, hogy rendszeresen gondolkodik, véleményt alkot. Különben csak görgünk össze-vissza, mint ásványvizes palack az autó csomagtartójában.

Kiválasztottak.

Adja magát a gondolat, hogy parlamentáris demokráciákban a választás a legfontosabb határkijelölési esemény. Pedig a választásoknak a legitimáló szerepe a fajsúlyosabb. Önmagában a választásoknak több köze van a középkori koronázásokhoz, mint a népuralomhoz. Mi úgy érezzük, a választások lezárultával befejeződik az akaratérvényesítésünk, pedig, csak akkor kezdődik igazán. Azt kell tudatosítani, hogy a sokévenként ismétlődő választásoknál fontosabbak a folyamatos (!) csomósodások egyes közügyek körül, a változó mintákat öltő társadalmi koalíciók. Az uralkodó réteget a kormánypárt és az ellenzék együttesen alkotja. Mi többiek vagyunk az alattvalók, és nézeteinktől függetlenül, egy oldalon állunk. Pont ezért, a másik oldalon álló uralkodó réteg, megpróbál minden kérdést, megosztóan megfogalmazni. Pedig a közügyek többségének megítélésénél a politikai, vallási, nemzetiségi hovatartozás teljesen mellékes. Ha képesek vagyunk egy konkrét ügy mellett kritikus tömeggel felsorakozni, már ki is jelöltünk egy határpontot. A sok pontból, idővel kirajzolódnak a határvonalak.

A nép nem uralkodhat önmagán, de az uralkodó réteget önuralomra kell tudnia kényszeríteni. Csak így alakulhat ki az az egyensúly/szimmetria, ami elsősorban nekünk, alattvalóknak érdekünk. Hovatartozás nélkül. Mert bár övék a hatalom, az ország, a miénk! 

Mintha ez minket nem érintene, mintha mindez nem egy szomszédos államban történne, mintha nem fenyegetne egy háborús konfliktus a kertek alatt.

Múlt.

Huszonöt éve a meggyengült Szovjetunió kiengedte a kezei közül a periféria azon országait, akik nagyon menni akartak. Minket közép-kelet európai népeket is, akiket a Jaltai konferencia keretében bizniszelt el a Nyugat, Sztálinnak. Örömünkben, hogy megszabadultunk és félelmünkben hogy újra visszakerülhetünk, eszeveszettül kezdtünk el integrálódni a Nyugat struktúraiba. Csak nem tisztáztunk pár dolgot. A közembereket a jólét illúziója vonzotta a Nyugathoz, míg az értelmiséget a szabadságvágy és idealizált demokráciakép. 25 év után az a helyzet, hogy a tömegek kapták a demokráciát, jólét nélkül, a rendszerváltó elit pedig meggazdagodott, és már tehernek érzi a demokráciát. Egyszóval minden másként alakult. Az elmúlt évek nagy tanulsága, demokráciát sokkal egyszerűbb kiépíteni, mint prosperáló gazdaságot. Fejlődtünk, fejlődtünk, csak sokkal lassabban, mint azt terveztük. Ezen felül rettenetesen naivak voltunk, és nem fogtuk fel, mindennek ára van. Minket beengedtek egy működő rendszerbe, gondoskodnak a védelmünkről, cserébe igényt tartanak a belső piacainkra, az olcsó munkaerőnkre. Az vesse rajuk az első követ, aki nem így gondolkodna a helyükben. Nekünk posztszocialista államoknak megvolt a lehetőségünk, hogy sokkal jobban érvényesítsük az érdekeinket, de mi egymás zaklatásával voltunk éppen elfoglalva a 90-es, 2000-es években.

Jelen.

Leegyszerűsítve a kérdést, két választásunk van. Maradunk, az EU és NATO tagjai, vagy visszamegyünk az orosz érdekszférába. Harmadik út nincs. Nagyon régen volt olyan szabad mozgásterünk, mint az utóbbi évtizedekben. Nagyjából szabadon dönthetjük el, merre tovább. Van egy erősödő Oroszország, egy erős Kína, egy gyengülő EU, egy háborúkban kivérzett USA. Az erőegyensúly kezd kibilleni, és ez garantáltan átrendeződésekhez fog vezetni. Mi magyarok hova álljunk? Ez a játék nem golyócskákra megy. Az elmúlt 200 évben nagyon sikertelen a magyar külpolitika, üzembiztosan állunk a vesztes oldalra háborúk esetén. Ha Magyarország megint rosszabbul taktikázik mint a környező országok, Győr, Debrecen, Szeged készülhet, megy át a szomszédokhoz. De, ha ügyesebben, akkor, bármi meglehet. Vegyük észre, hogy az utóbbi hónapokban érezhetően kezd besűrűsödni a történelem szövete. Legyünk résen, ez most rajtunk fog múlni!

Jövő.

Szerintem, Nyugat is Kelet is elnyomóként, kizsákmányolóként tud csak viselkedni a magunkfajta kis országokkal. Mégis döntenünk kell, valamelyik oldal mellett.

Oroszország érdekzónájához való csatlakozás mellett az szól, hogy felfutóban van, egyre erősebb és magabiztosabb. Ha Kínával, vagy Indiával akárcsak formális szövetséget tudna kötni, a világ tényleges vezetőhatalmává válna.

A Nyugat mellett az szól, hogy ezer éve a Nyugathoz húzunk, őket másoljuk, oda akarunk tartozni, a Nyugattal kompatibilisek a rendszereink. Amikor Kelethez tartoztunk annak elnéptelenedés (Oszmán Birodalom), vagy modernizációs lemaradás (KGST) lett a vége.

Én a Nyugat mellett teszem le a voksomat, de nem tartom gonosznak, naivnak, barbárnak azokat, akik a Kelethez húznának. Nincsenek illúzióim a Nyugattal kapcsolatban, látom, hogyan követtek el háborús bűntetteket, hallgatták le állampolgáraikat, zsákmányolták ki a gyengébbeket. Viszont azt is látom, hogy Keleten sokkal szorosabban fogják a polgárokat és a kizsákmányolás is hatékonyabb. Észre kell vennünk, hogy a keleti nagyhatalmaknak terve van az elbizonytalanodó posztszocialista országokkal. Az a terv, hogy minket eszközül használva robbantsák szét a konkurenciát jelentő EU-t.  Mindehhez titkosszolgálatokat, reklámügynökségeket, gazdasági társaságokat, politikai szereplőket használva. Vége a régiónk békés évtizedeinek, újra fontos műveleti terület lettünk.

Nekünk a Nyugatot kell választanunk. Egyértelműen és határozottan, viszont fel kell hagynunk az EU-naivitásunkkal. Gyorsan ki kell építenünk egy közép-kelet európai identitást (szövetséget), amelyen keresztül, nagyon határozottan tudjuk képviselni a mi valódi érdekeinket az elkövetkező zűrös időkben.